#idegen idegen

Idegen

Annyi mindent jelent egyszerre ez a szó. A szomszédomat, akivel hiába élek egy épületbe 5 éve, még csak a nevét sem tudom. Utal azokra, akik alig egy éve ellepték a Keletit, hogy idegenként költözzenek idegenek közé valami Idegen országba.

Jelenthet valami sokkal távolabbit. A csillagok közt megbújó értelmet, akiről-akikről valamiért azt hisszük, hogy érdeklődnek irántunk sőt… egyetlen céljuk csakis a mi megtámadásunk-megismerésünk lehet. Á, alig kicsinyes…

Mégis inkább földhöz ragadottabb dolgot emelek ki a milliónyi jelentés közül. Természetesen magamat.

Amikor felköltöztem Budapestre gimnázium végén, egy teljesen ismert világot hagytam magam mögött azért, hogy idegen lehessek.

Eleinte persze élvezi az ember, hogy belesimulhat a tömegbe, hogy senki sem foglalkozik vele. Elkerülik a kérdő tekintetek, az idióta bájcsevejek, egyszóval minden, ami egy kisvárost jellemez. Hónapokig rohangáltam föl- és alá a fővárosban bármiféle cél nélkül. Élveztem, hogy hatalmas. Minden pincelejáró tartogat valami újat. Az utcák sohasem érnek véget és egész napokat el lehet tölteni vérsejtet játszva a BKK vérkeringésében.

Aztán lassan megunod. Megunod a tömbházak konstans látványát, az anyázó autósokat, azt a rengeteg embert akik minden hétvégén vagy felvonulnak vagy tüntetnek és emiatt olyan rendszeres a rendkívüli forgalmi rend hogy már azt sem tudod mi az eredeti és mi a változás…

Igen, rohadtul meg lehet unni Budapestet. De valójában nem ezért. Még csak nem is azért, hogy nincs elég zöld terület, mert az összes fűszálon rajta ül egy újhullámos pesti polgár, aki olyan büszke természetvédő, hogy akár két órát is képes a szabadban tölteni.

Nem.

Valójában a gond az, hogy idegen vagyok. Szinte közhely, persze, de egyben tény is, hogy aki nem pesten születik az sosem lesz pesti. De hazalátogatni, végig sétálni a főúton, és rácsodálkozni a változásokra az cseszettül rémisztő. Mindenki elköltözött, akit ismertem, minden megváltozott, amibe kapaszkodtam. Idegen dolog ez.

Kell egy állandó, amihez tájolni tudod magad. És hogy ne legyen olyan szomorú ez a poszt, elárulom a sajátomat: Vonat.

Igen. Budapestről vonattal utaztam mindig haza. Koszos, zajos, néha zsúfolt, máskor félelmetesen kihalt, de állandóan büdös vonattal.

Minden változik. Én is változom. De ha felszállok a vonatra, és kinézek az ablakon, ugyanazt érzem, mint 5-10 évvel ezelőtt. Ugyanazon a vonalon, ugyanaz lehetek. Néha jó tőle megszabadulni, jó új embernek lenni, de még jobb tudni, hogy van egy szerelvény, ahol most is rajta utazik az, aki voltam. Annyi idegenek között egy ismerős.